Az bizony régen volt,
amikor kissrácként
suliba jártam,
suliba jártam.
Biztosan sok minden
érdekes történt ott,
az iskolában,
az iskolában,
de arra emlékszem csak, hogy
folyton rock–zene szólt.
Csak arra emlékszem, hogy
folyton rock–zene szólt.
Sétáltunk a lányokkal, és
azon járt az agyunk,
hogy ez biztosan már a szerelem.
De az első ölelésnél
tovább nem jutottunk,
és addig is csak nagy keservesen.
Élveztük, hogy egy–kettőre
fejre áll a világ,
ha a rock–and–roll szól.
Akkor azt hittük,
s jó volt azt hinnünk, hogy
miénk a rock–and–roll.
Azóta eltelt már vagy
negyven év,
megöregedtem,
megöregedtem,
de most is ez jár mindig a fejemben,
ha rossz a kedvem,
ha rossz a kedvem.
Magamnak eldúdolgatom
ezt a kis dallamot.
Magamnak eldúdolgatom
ezt a kis dallamot.
Mikor benn a hivatalban
pikkel rám a főnök,
vagy ha éppen csal a kedvesem
(néha minden összejön, és
sokfélék a zűrök),
bajaimban te segíts nekem.
Mikor a sok bosszúságot
nem bírja a szívem,
gyógyítsd meg, rock–and–roll!
Akkor gyógyírnak
újra téged hívlak,
nosztalgiából.
Segíts, rock–and–roll,
segíts, rock–and–roll,
segíts, rock–and–roll,
rázz fel jól!
Segíts, rock–and–roll,
segíts, rock–and–roll,
segíts, rock–and–roll,
rázz fel jól!