Messze keleten,
túl az Urál hegyen
(most úgy hívjuk: Őshaza)
a jelentéktelen,
életképtelen
finn-ugor nép élt vala.
Az ostoba finnek
északra mentek,
ahol az idő mostoha.
Az ugor, a többi,
megmelegedni,
délnek indult vala.
S akkor kazár jött,
bolgár és török,
és sok más népelem.
Sok vér kiömlött,
és elkezdődött,
amit úgy hívunk: történelem.
A magyar nép magvát
arrébbrugdosták,
a Kárpátokig, és tovább.
Végül letelepedtek,
most ezt a földet
úgy hívjuk: Magyarország.
Jöttek a papok,
s a pogány magyarok
a keresztet felvették,
eke mögé álltak,
jobbággyá váltak,
kik lóról nyilaztak nemrég.
A nemzet kettészakadt,
lett úr, és lett paraszt
(ez utóbbi nem oszt, és nem szoroz),
s kiderült: az ország egy átjáróház,
jött tatár, török, német és orosz.
Háborúk folytak,
és a magyarnak
legnagyobb hőse lett Dugonics Titusz.
Győz a forradalom,
de mi haszna vajon,
ha a végén újra és újra buksz?
Elbukott Kossuth harca,
Széchenyinek lett igaza:
"Magyarország nem volt, hanem lesz".
Az idő egyre múlik,
s nekem olybá tűnik:
ezt én már nem érem meg.
Ezt már te sem éred meg.