A hetvenes-nyolcvanas évek
nehezen értek véget.
Helyben járás, egy-két-há-négy,
menetelsz, de sehova se mégy,
menetelsz, de sehova se mégy.
Volt két elrontott házasságom,
de elmúltak, mint a rossz álom.
Volt néhány munkahelyem,
de nem találtam sehol a helyem,
s akkor vettek fel a pártba,
amikor már kevés volt hátra.
Nem volt esélye a reformnak,
ez volt a Brezsnyev-korszak.
A hetvenes-nyolcvanas évek
mintha nem is lennének.
A hetvenes-nyolcvanas évek:
akkor akadt el az élet,
s már csak egy idétlen rigmus
a nem létező szocializmus.
S én mégis nosztalgiázom,
mert akkor még volt egy álmom.
Igaz, pénz nélkül álmodni is nehéz,
de most se álom, se pénz.
A szabadság győzött, kétségtelen,
de nem ilyen szabadság kellett nekem.
A szabadságommal mire megyek,
ha megverhetnek a bőrfejűek?
Ha akarom, vállalatot alapítok,
s az én hibám, ha nem leszek
milliomos.
Azok az évek rosszak voltak,
de a rossz után jött a még rosszabb,
mert jöttek a kilencvenes évek,
amikor az ember felébredt.
Ez már nem álom, ez az élet,
és onnan tudom, hogy élek,
hogy félek, félek.