Negyven évembe tellett
megközelítőleg,
hogy megtaláljam
a ideális barátnőmet,
akinek az igényei nem nagyok,
megelégszik azzal, hogy jó vagyok,
nem rendez jeleneteket,
ha más nőkhöz is elmegyek,
nem turkál a zsebemben,
hogy elszedje a zsebpénzem,
aki örül, ha meglát,
és nekem főzi a vacsorát.
Azt mondod, elment az eszem,
S hogy ilyen nő nincsen?
De van, de van, de van!
S én boldog vagyok, hogy rátaláltam.
Magányos volt nagyon,
már jóval túl a nyolcvanon.
Kihaltak mellőle a barátnők,
megkedvelt engem, és én is őt.
Meg vannak osztva a feladatok,
ő mesél, én takarítok,
ő főz, én bevásárolok,
és együtt nézzük a televíziót.
Ha sétálunk, én a kezét fogom,
és gyakran megpihenünk a padon,
ő belekezd egy történetbe,
sokat lehet tanulni tőle.
Etelka néninek a lába fáj,
s már a lakásban is csak bottal jár.
De a magány is fáj nagyon,
mert csak én látogatom.
A fia és a menye rá se néz,
csak a lakása kell és a pénz.
Etelka néninek ebből egy nap elege lett,
és a szenvedésnek örökre véget vetett.
A testi és a lelki fájdalom
túl sok együtt, nem hibáztatom.
Az ideális barátnőm elhagyott,
s most újra magányos vagyok.
Lehet, hogy ilyen hölgy másik is van,
de már nincs negyven évem, hogy megtaláljam.
Lehet, hogy ilyen hölgy máshol is van,
de már nincs negyven évem, hogy megtaláljam.