Még születésem előtt meghalt az apám.
Ez nem volt akkor rendkívüli dolog.
A háború vitte el, az ám!
Soha ne háborúskodjatok!
Besorozták katonának,
hogy visszaszerezze a nagyobb hazát.
Nem tudta, hogy a haza ilyen nagy:
csak ment előre, ment,
s a Donig meg sem állt.
Hogy mi lett a vége, mindenki tudja.
Nem lett nagyobb így sem a hazánk.
Aki elvett belőle, elvette újra,
s én elvesztettem egy apát.
Róla sokszor elképzeltem,
hogy egyszer megjön Oroszországból.
Ez nem volt olyan elképzelhetetlen,.
hisz visszajött azóta sok hadifogoly.
De anyám mindig is tudta,
hogy meghalt a férje, meghalt igazán.
Apa gyűrűje és minden papírja
megérkezett postán.
Egy kis pénzhez jutott ötvenkilencben,
s a holttestet hazahozatta,
azóta a kecskeméti temetőben
nyugszik az édesapa.
A sírjához néha elmegyek.
„Már húsz évvel idősebb vagyok nálad, apám.
Neked köszönhetem, hogy voltam kisgyerek,
s most úgy siratlak, mintha a fiam volnál.
Úgy siratlak, mintha a fiam volnál.”